Les Sables-d'Olonne egy 16 ezres, első ránézésre nem túl érdekes francia kisváros az Atlanti-óceán partján, négyévente mégis a földkerekség legtökösebb csávói gyűlnek itt össze, hogy kiderítsék, kié a legnagyobb. Igaz, ezt csak bő 3 hónap és több mint 25 ezer tengeri mérföld múlva fogják tudni eldönteni, addig viszont a legkeményebb vitorlásversenyt kell teljesíteniük: a Vendée Globe-ot. Idén november 10-én, szombaton oldották el a köteleket.

Ezt az egykezes (vagy szóló) földkerülő versenyt a plasztikus és modoros hasonlatokra vadászó sportújságírók a vitorlázás Everestjének is szokták hívni, de tekintve, hogy a föld legmagasabb pontjára lassan ikerterhes anyák is felmehetnek mozgójárdán, retikült lóbálva, amennyiben van elég pénzük, a párhuzam elég sovány. Az outsidereknek amúgy kevéssé érthető sportágat kicsivel jobban ismerők még fel szokták hozni az (újabb modorbonbon: a vitorlázás Forma-1-ének tekinthető) America's Cupot is, de annak nem sok köze van a tökösséghez: ott nem kell megküzdeni világ összes óceánjával, pláne nem egyedül, sőt: a legénység tagjai között talán a kormányosnál is fontosabb szerep jut az ügyvédeknek (így talán érthető is az AC-t jellemző amerikai fölény).

 

Szóval adott egy 60 lábas (szárazföldi patkányoknak 18,288 méteres) hajó, illetve a rajtot és célt egyaránt jelentő pont: Les Sables-d'Olonne. Megkötés nem sok van, kelet felé indulva a Jóreménység-fok (Afrika csücske), a Leeuwin-fok (Ausztrália legdélebbi pontja) és a dél-amerikai Hoorn-fok ­‒ ezek mellett el kell haladni, és már kész is. Sima menetnek azért nem tekinthető: az út javarészét a déli óceánokon leginkább háztömbnyi jéghegyek, 15 méteres hullámok, 100 kilométeres viharok jellemzik, mindezek közben pedig molyolás a 40 fokban megdőlt, 30 méter magas árboc tetejére mászva, űrhajóskaja, ruhába pisálás-szarás, magány. Ez utóbbi annyira szó szerinti, hogy külső segítség nem vehető igénybe (illetve azt már a hajótöröttek mentésének hívják, itt elsősorban a vetélytársak szoktak egymás segítségére sietni, hiszen ők vannak a legközelebb). Az indulók fele-kétharmada általában kénytelen feladni a versenyt, Nigel Burgess (1992) és Gerry Roufs (1997) pedig soha nem tértek vissza az útról. Tony Bullimore 1997-ben pár napig felborult hajója alján a kormánylapba kapaszkodva vegetált, mire kimentették, ugyanezen a futamon Thierry Dubois a kabinjába szorulva várta a mentőcsapatokat. Talán a legemlékezetesebb mégis Yves Parlier esete, aki 2000-ben vezető pozícióban szenvedett árboctörést, de jelezte a szervezőknek, nem kér segítséget. Három hétig sodródva kikötött a Stewart-szigeten, és ott 10 nap alatt sikerült újra felállítania az árbocot. Igaz, addig a készletekkel való spórolásból hínárt evett, hazafelé úton azonban bekattant, és felzabálta szinte az összes kajamaradékát. A célban nem a pezsgőnek, hanem a kenyérnek örült a legjobban.

 

Nyilván nem véletlen, hogy az indulók többségét VG kezdetei óta a franciák adják, köztük is a nyilvánvalóan bolond kelták leszármazottai, a bretonok tűnnek ki – Brétagne vendégmarasztalónak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető partvidékét ismerve ez nem is csoda. E témába nem mélyednénk el különösebben, legyen elég annyi, hogy Les Sables leghíresebb szülötte Jean-David Nau, ismertebb nevén L’Olonnais, az 1600-as évek végének vérszomjas kalóza, aki egy spanyol támadást magát halottnak tettetve élt túl, majd a bosszúhadjárat során a ráküldött hajó egész legénységét személyesen fejezte le mind egy szálig‒ egyet kivéve, akinek a hírt kellett hazavinnie. Kedvenc kínzási módszerei közé tartozott az áldozat megetetése saját szívével, vagy a karddal való lassú felszeletelés. Végül közép-amerikai benszülöttek ették meg maradék bandájával együtt.

 

Idén húszan vágnak neki a versenytávnak, de a jól fűtött szobából akár tamagocsikedvelő fotelkalózok is benevezhetnek, a verseny oldalán található virtual race játékkal ugyanis real time végigvitorlázhatunk a három óceánon. Persze az asztalra ettől még nem tehetjük fel a lábunkat, legfeljebb otthon. 

 

PS1

Feminista kommentelőknek: igen, tisztában vagyunk vele, hogy akadt néhány nő is, aki elindult a Vendée-n, sőt Ellen McArthur 2001-ban 2. helyen ért célba. Azt is tudjuk, hogy pár évig ő tartotta a szóló földkerülés rekordját ‒ de most nem indul.

 

PS2

Szakértő kommentelőknek: tudjuk, hogy Fa Nándor kétszer is elindult, és első versenyén első nem franciaként 5.-ként végzett, a másodikon pedig bár esélyesként tartották számon, elektronikai és hidraulikai problémák hátráltatták, végül pedig egy tankerhajóval ütközött ‒ de idén ő sem indul.

 

PS3

Ezt a posztot nem én írtam, hanem a Geri (ami abból is látszik, hogy nincs benne hagyva elütés - én ilyet sose csinálnék, sem szakmailag, sem emberileg), csak neki még nincs accountja, mert lusta disznó. - a szerk.